Megint a Rahmanyinov partitúrát

kaptam fel véletlenül a zongoráról,

amit Editke felejtett ott (megvolt).

Rohanok. Az eső is esik a sordino

Béla bácsi trabanjában eshetett ki

a tokból, mert elhozott, ne ázzon

a drága hangszer, persze az ujjbegyet

átvérző akarat smafu.

Gyakorolnom kell ma este még legalább

másfél órát, ami hangfogó nélkül elég bajos,

fölöttem Ilike holnap megint kedvesen szóvá

teszi, amit ma csak nyomatékosít, hogy érzi

ő a ritmus, de most inkább nem venné fel –

persze a partvis nyelével. (A plafon egyszer

biztos a fejemre hull, de legalább

metronómra jár a kéz.)

Megáll az ész.

Tegnap

elkéstem a főpróbáról, mert a 4-6-os

villamos helyett a buszok tömve,

szép látvány lehetett hónom alatt a…

kezemben a ronggyá ázott Rahmanyi-

novval estem a terembe. A korrepetitor

tombolt. Majd kitört. Aztán szétesett

az egész rézfúvós szekció, ismétlések,

ismétlések, az 52. ziffernél mindig kések,

és a felütések… Apám megmondta,

nem viszem semmire.

Széljegyzet: úgy látom, igaza volt.