Akarom mondani

Mostanában nyitott szemmel, céltalanul alszom.

Arcvonásaidat lesem minden elsuhanó arcon,

merthogy futok. Rendületlenül: előled, el tőled.

Félek is egyúttal. Álmomban a kedvenc helyeiden

üldögélek,  piezokristályos kijelzőn  egyszavas

mondataidat nézem, meg esténként az Ötödik

Sallyt: már mind az enyémek. ó te  kurva élet!

Magammal játszom, amióta nem vagy: vajon

ma melyik énedbe öltöznél be, ha az ajtómon

kopognál?  Csengő rég nincs, a kulcsom is elvettem

tőled május negyedikén, amikor összecsomagoltam

a ruháid, a fogkeféd, a festményed, könyved és a visszavonásig

érvényes szerelemkuponokat, hogy ” jövök neked eggyel”:

egy negyvenes cipősdobozba belefért az egészünk te része.

Féltem, hogy rosszul döntök.

Te sírtál, könyörgött a szemedben

valami irracionális fény, amit nem értettem.

Hogy miért akkor, amikor

már túltoltad annyiszor?

Vadságod mindig megnyugatott. Most elveszettséged békít.

A messenger üzeneteket már el sem olvasod, pedig, csak azt

akarom mondani: nekem jó így. Mert te éppen annyira vagy szadista,

mint én mazochista. Divatos, nem mondhatod, hogy nem vagyunk

trendi csonkakúp. Próbáltad eltitkolni illegális barátaid, meg azt,

hogy gyerekkorodban sokan vertek,  anyád korán elhagyott,

apád véralkoholszintje konstans 8 ezrelék: s most ezért szívsz.

Szívok én is.

Nem először, de csak azért, mert nem tudom elfogadni, hogy

nem látom többet, ahogy gomoly álmok nélkül alszol mellettem,

és ahogy ürességem néha megrándítja tizenkilencéves tested.

2016. június 21.