Petri György: Egyszerű, dalszerű

"Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak.
Valaki jön? Valaki megy?
Nyitjára nem jutok a kódnak,
és mielõtt még meghatódnak:
az anódnak, meg a katódnak,
sem a többi ilyesminek.

Boldog szerettem volna lenni,
mint mindenki; vágyam csak ennyi,
aztán már boldog sem. Csak Én.
Boldogtalan, vén, hiú lény,
és az értelmét megkeresni,
hogy mért vagyok egyáltalán,
s mért épp fiú, mért nem leány?

Lesz, ami lesz. Van, ami van.
De úgyse hagyjuk annyiban.
Volt, ami van. Van, ami volt.
Tatarozás alatt a bolt
zavartalanul működik.
Mi meg jól elvagyunk. Pedig…
Ámbátor? Jóllehet? Noha?
Nem lesz már semmi úgy soha.

Maradjunk mégis annyiban:
jó is, elég is, ami van."

Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

"Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek[*],
megsárgult, fehér mûszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen ûzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyûrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerûen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,
"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy."

Petri György: Mosoly

 "Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
Mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
Az erkélyen reggelente leszívott
Első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
Persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
De az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
A nézés gyönyöre, hogy minden látvány
A maga más-más módján színöröm:
Egyforma szép a szurok és csurgatott méz,
És egy kazánház tekergő csövei
Burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizzöldje kék fenyők közt
És a levegő üveghitege. Egy eldobott
Üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
Összevissza szálldogálása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
egy szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
És a piacon a halárúsnő pontyvértől és harcsanyáltól
Iszapos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik."

"Halálos betegsége új nagy költői korszakát nyitotta meg. Ez fölvillanyozta; örült, hogy újra van témája. Ebben az életrajzi adalékban persze nyoma sincs annak, hogy a költészetet magasabb rendűnek tekintette volna az életnél. A kettő valahogy nem is vált külön nála: költészete elementáris életfunkciója volt. Ha rosszabb költői passzban volt, életereje hanyatlott, haldoklása pedig életereje új kifejlete volt. Tegnap óta tudjuk: a végkifejlet. A mindig újra feltámadó csodálatos mandarin sok életének vége szakadt. Nem hittem volna.
Máris javítani kell a megfogalmazáson: mivel költészete életfunkció volt, verseinek nem volt témája, tárgya, amelyet el lehetne különíteni. Szerelmi költészet (gyakran halottakról), politikai költészet, később néha kulináris (szakácsművészeti) költészet és végül halálköltészet – ezek csak szavak, amelyek legföljebb azt dokumentálják, hogy Petrit mi érdekelte az életben. A költészet „maga” mindezeknél kevésbé, noha mindig tervezte, hogy belevág egy analitikus líraesztétikába. 
De ha azt mondjuk, hogy Petri versei nem ilyen-olyan tárgyúak, hanem egységes szövetű Petri-versek, és ez a szövet az ő személyes, testi-lelki szövete, akkor mi egyebet mondtunk, mint hogy vérbeli lírikus volt? 
Sajátossága az egyszemélyes költészet radikalizálása volt. Az esetlegességé, amely éppen ő. Nem akarta – nem tudta – általánosítani lírája egyszemélyét, még arra a minimumra sem, hogy valamelyest osztozni akarjon a közös emberiben, és ebből vigaszt merítsen vagy vigaszt adjon, de éppen ennyire nem akart kultuszt sem űzni egyedi esetlegességéből. Bármifajta öntetszelgés szenvtelenségének egyenes ellenkezője volt. Mivel nem tekintette problémának – vagy hogy pontosabb legyek, miután korszakalkotó jelentőségű első kötetében megadta a magyarázatokat „M. számára”, már nem tekintette problémának – esetlegességét, ezért hozhatott létre egy végtelenül természetesnek ható, a köznapi beszédhez közelítő, mégis félreismerhetetlenül jellegzetes poézisű versbeszédet.
 Ez a nyelv irtózatos súlyokat görget a vers olvasójára, könnyedsége, szépsége rémülettel tölt el. Ma – halála másnapján – Petri nagy költészetének monstruozitása tűnik a szemembe (a szörnyű, a rettenetes értelmében). Sok van, mi csodálatos, hatalmas, de az embernél nincs semmi csodálatosabb, hatalmasabb: így hangzott valaha – humanista átértelmezésben – az Antigoné kardala. Az újabb fordítások szerint sok van, mi félelmetes, de az embernél nincs semmi félelmetesebb. "

Radnóti Sándor nekrológja Petri Györgyről