|
virágnyelv
2005.10.17. 2005.10.23. 17:33
'Lehetnénk barátok', motyogta kissé szégyellősen Árvácska, s fejet hajtott Babér előtt, mélyen (színlelt örömmel), ahogy a költői becsvágy előtt szokás.
Bazsarózsa pironkodva múlatta örömét, míg velem élt, s Bogáncsra mutogatva morzsolt el egy legördülő könnycseppet, ha neki rólam beszélt.
Búzavirág parázsló szemekkel soha nem adta fel a reményt, a törékeny Harangvirág szemében dac dal fakadt, ha elhaladtam az ablaka alatt, tisztán láttam benne: ’Gyengének tartalak.’
Ibolya szerény volt, néha összekeverte a gyengeséget a gyengédséggel (megesik). Jázmin örömillatában varázslatosak voltak perceim. Krizantém felszabadította szívem (így lett ő béklyóm), ezek után Liliomom örök ártatlanságra ítélt. Szerettem szűzi ízét, bár nekem akkortájt már Nád kellett, ki hajlott tőlem, hozzám: ’gyere, gyere’ sugdosott édes szavakat fülembe vég nélkül minden este.
Nárcisz túl hiú, Nefelejcs túl hű volt. Nőszirom csapta mindig a sok hűhót semmiért. Orgona nem hitt nekem soha, Rózsa szeretett, ó én ostoba, hittem neki egyszer, most már tudom, nem kellett volna.
Százszorszép hallgatott, ha beszélni kellett, unalmasan telt el vele az a röpke hónap. Most épp Tulipánnal élek egy garzonban, s bár szirma fekete (nem vagyok előítéletes), igen odaadó, úgy néz ki, hogy szeret, mert mindent megtesz értem, s én ezt neki könnyű szívvel hagyom.
| |