hát, tudod, nem feltétlenül Te választottál

pillanatot a fogantatásra (félre ne érts,

ha olvastál Feldmárt, tudod a titok

nyitját), de most nem róla, Rólad

akarok verset írni inkább.

Én szeretem az elmúlást. Van benne némi

bizonyosság a felől, hogy még élek.

Örül megannyi báj a ráncba szedett

múlt homlokán, harminc éves személyi

igazolvány, identitás tudat, alig korlátozott

cselekvő képesség (elvben), negyven körül

valami mindig matat őszes halántékod alatt.

(pontosabban egy kicsit lejjebb, igen, igen,

ott balra, a szívet tépő borda és (hegy) gerinc

meg a horda szélárnyékában).

Ízületi problémák, kisebb nagyobb pánik roham,

(kapuzárás előtt, közben, után). Sörpocak, szép

család, szeretők talonban. Gyengéd gyengeség.

Meg néhány emlék: cappuccino, kilöttyent

pillanat. Ha olyan vagy, mint egy tökéletesre

komponált dallamív, szívesen hallgatnak, s közben

elfelejtik az üvegházhatást, Strombolit, családon

belüli erőszakot, hízott pesztrára bízott szeretetlen

gyermekkort. (Kérlek, próbálj meg felejteni te is!)

Ülj ide mellém, elmondok neked egy mesét

arról, hogy élte túl az életét a deres hátú

alfahím orángután egyes egyedül a dzsungel

közepén a családterápiás (emberré) válás után.