"A négyes-hatos villamosra vártam.
Hallgattam: az éjjel elterült lazán,
s fel se tűnt a kölcsön bőrkabátban,
hogy fagyni kezdett és elkékült a szám.

A villamos meg csak nem akart jönni.
"Nem baj" - gondoltam. "Nincs vonaljegyem.
Nem vár senki. Nincs mivel törődni -
Esetleges, mi történhet velem."

A körút mellett minden bérlakásban
az összes alvó fogcsikorgatott,
s összeadta szépen önmagában,
hogy álmából levesbe aznap mit rakott.

Gyalog sétáltam egészen hazáig.
Fázni kezdtem. A körút gyorsított velem,
figyeltem szedált országom, hogy ásít,
majd tűnődtem, hogy mit jelent nekem.

Az én hazám nem hordoz pluszjelentést,
de megmondja, hogy súlyom hány kiló,
hogy nem vagyok eléggé jó keresztény,
és nem vagyok eléggé jó zsidó.

Hogy bárhogy élek, nem lesz semmi könnyebb -
Vágyam sincs, hogy szívem hajtsa szét.
Nehézkes, átizzadt érdekek jelölnek,
és én vagyok már minden csőcselék.

Az utcán, hogyha bárki szembejönne,
amit szeretne, azt tehet velem,
bevett dolog, hogy így jutunk mi többre -
akárki megkap áfamentesen.

Hazaérek. Minden növényem él még.
A bérlakás szelíden rám köszön.
A boldogságot nézem még a tévén -
Van tiszta ágyam, van néhány söröm."