Kutatok. Padlásillatú itt fent a délután.
A kereveten száradt húgy folt, árva
epeda tépte széttartó nyirok, a valaha
ágy most éppen úgy nyikordul, mint
az emlékezés, amire ránehezkedik

az idő vészesen terebélyesedő tompora.

Lélegzel. Nemcsak tüdőd hörgőcskéivel,
- tested apró gázcserenyílások lyuggatta
dimbes dombos terepasztal - pórusaid

egyenként kitágulnak, légáteresztenek,

miközben magadba szippantod (csak a

testemen át) az egész univerzumot.

Kiteregetem a szennyest. A szőnyegeket is

kiporolom. Aztán nézem, ahogy a porcicák

önfeledten szálldosnak, nyálkahártyákat

karmolászva. Mondhatjuk, mindenki allergiás

valami látszólag teljesen független változóra.

Én változatlanságommal mérem magam.