Látod, ez itten Petri képe, semmi

különös: egy szempár, komlószag,

száj, szakáll, a gégefője már beteg,

(a láncdohány) egy féldecis pohár

előtte mindig üresen a Batthyány

ABC mögötti presszó asztalán.

Kettőezerhat január huszonakár-

hányadikán eszembe jutott, ami

minden napra ráfeszül egy ideje,

(„amíg lehet”) és hiába a minta,

a profán szövegek mormolása,

a művészet minimumánál

tovább még nem jutottam.

Mi mind felszínünk sebeit

kaparjuk, mélyen szántón,

benőtt körmeinket rágva, közben

olyanokká akarunk válni, mint a,

de csak olyanok lehetünk mintha,

ez természetesen túl kevés  nekünk.

Semmi sem elég, pedig oly mindegy,

hisz a végén elölről kezdhetünk

valami újat, tiszta lappal, így még

nehezebb elfogadni, hogy független

a változó és mérhető a szívhang, agy-

hullám, a kórterem kis asztalán egy

kötet biztos és a vesetál.

A futószalagnál szakmunkás

kezeinkkel a fröccsöntő formába

nagy igyekezettel tömködjük a

testetlen anyagot, munka után

precíz pöccintéssel állítunk

egy dekket röppályára,

aztán várunk, hogy a nyájas vásárlók

értő kezei között a műanyag formát bont,

megszilárdul, végül küldetése teljes-

ítésével a valami a semmi

különösségébe simul, jó esetben.