'Lehetnénk barátok', motyogta kissé
szégyellősen Árvácska, s fejet hajtott
Babér előtt, mélyen (színlelt örömmel),
ahogy a költői becsvágy előtt szokás.

Bazsarózsa pironkodva múlatta
örömét, míg velem élt, s Bogáncsra
mutogatva morzsolt el egy legördülő
könnycseppet, ha neki rólam beszélt.

Búzavirág parázsló szemekkel soha
nem adta fel a reményt, a törékeny
Harangvirág szemében dac dal fakadt,
ha elhaladtam az ablaka alatt, tisztán
láttam benne: ’Gyengének tartalak.’

Ibolya szerény volt, néha összekeverte
a gyengeséget a gyengédséggel (megesik).
Jázmin örömillatában varázslatosak voltak
perceim. Krizantém felszabadította szívem
(így lett ő béklyóm), ezek után Liliomom
örök ártatlanságra ítélt. Szerettem szűzi ízét,
bár nekem akkortájt már Nád kellett, ki hajlott
tőlem, hozzám: ’gyere, gyere’ sugdosott édes
szavakat fülembe vég nélkül minden este.

Nárcisz túl hiú, Nefelejcs túl hű volt.
Nőszirom csapta mindig a sok hűhót
semmiért. Orgona nem hitt nekem soha,
Rózsa szeretett, ó én ostoba, hittem neki
egyszer, most már tudom, nem kellett volna.

Százszorszép hallgatott, ha beszélni kellett,
unalmasan telt el vele az a röpke hónap.
Most épp Tulipánnal élek egy garzonban,
s bár szirma fekete (nem vagyok előítéletes),
igen odaadó, úgy néz ki, hogy szeret, mert mindent
megtesz értem, s én ezt neki könnyű szívvel hagyom.