Soraid sorokat tűznek egymásra fel,

aztán engem, nyársra, s te parázna

parazsad felett egy jó félórát forgatsz,

mire (f)elkészülök, mire megemésztlek.

A versed, mint valami láthatatlan erő magába

ránt, elereszt – kohézió, szeretet, vagy csak

tisztán kölcsönhatásba lép elme és elme

szinte látom, katonás rendben a betűk

hogyan riadnak végső küzdelemre.

Küszködök én is. Megtehetem.

Kedvtelésből Petrit olvasok,

Pilinszkyt, Esterházy-t, igen, 

megengedhetem magamnak

mert íme, ennyi vagyok:

se több, se kevesebb, nem kín

(na éppen hogy csak)  rím,

néhány szótag, mely összecseng,

vagy párzik jó esetben, sajnálom,

hogy bennem nem Attila bólint.

Felpörögsz, mint a jumbo jet motorja,

ezerszer fordulsz magadba(n)

egyetlen másodperc alatt -

hányszor is száznyolcvanfokos

fordulat?

Mindegy.

A lényeget ma sem értem meg.